FIÚK A BETONRENGETEGBŐL

Fiúk a Betonrengetegből

1990. május 13-án, Zavrazsnov ezredes teljes gázt adott MIG-27-es vadászbombázójának. A feldübörgő Tumaszkij hajtómű hatalmas hangját visszaverték az épületek, és talán utoljára rezzentek össze Debrecen utcáin a járókelők. A távozó pilóták géppárokba rendeződve még alacsonyan leírtak egy kört a város felett, majd hazafelé vették az irányt. Hazafelé? Tulajdonképpen hová is? Valószínűleg hasonló gondolatok járhattak a „hős” vadászbombázó ezred pilótáinak fejeiben, hiszen a Szovjetunió már recsegett-ropogott, árnyéka volt csupán egykori önmagának. Magyarország és főleg Debrecen pedig maga az álom volt egy szovjet katonatisztnek. Talán egy kicsit olyan, mint amikor egy amerikai pilótát a zord Alaszkából a mesés Hawaii-ra vezényelnek. A boltokban roskadásig kávé, csokoládé, narancs, és tömérdek olyan áru, ami Záhonytól keletre elérhetetlen, de még inkább elképzelhetetlen volt. Az akkori magyar életszínvonal össze sem egyeztethető a szovjetével, nem csoda, hogy távozáskor sok könnycseppet elmorzsoltak a hazánkban évtizedeken keresztül ideiglenesen állomásozó Vörös Hadsereg fiai.

Debrecenben állomásozó pilóták 1985-ben. A háttérben álló Il-28-as saját szárnyán érkezett Debrecenbe, gyakorlatilag üzemképesen rakták fel a betontalapzatra. Ma egy ilyen gépért, 100-150 ezer dollárt fizetne bármely amerikai repüléstörténeti múzeum….

Sorakozó a főépület mellett lévő zónában. A háttérben jól látszik a régi irányítótorony (forrás: aviation.ru)

Az ezred gépei félig szétbontva Murmanszkban 2001-ben (forrás: aviation.ru)

A Debreceni Repülőtérre csend borult. Igazából senki sem tudta, hogy mit lehetne kezdeni egy ekkora területtel, de mint az állatvilágban, a haldokló oroszlán fölött megjelenő dögkeselyűk, úgy jelentek meg egy új emberi faj első példányai. Az új faj neve: Gátlástalan Vállalkozó (impudens mercantilis). A faj rendkívül szívós és ellenálló. Szívóssága ellenére önmagától képtelen létezni, ezért parazita életmódot folytat. A gazdaállat neve pedig: Magyar Társadalom (hungaricus humanitas). Az élősködő faj példányai azonnal megkezdték a felszabadult ökoszisztéma elfoglalását. Furcsa dolgok történtek, olajszállítmányok jöttek mentek, értékek tűntek el és általában örökre. Az új faj térnyeréséhez elengedhetetlen volt a gazdaállatot legyengítő vírus, aminek a neve: Korrupt Politikus (construpo vir civilis). A vírusnak különböző alváltozatai léteznek, vörös, narancssárga, zöld és egyéb színekben, de jelentős a több színt felvonultató kaméleon változatok száma is.
De nem csak a gátlástalan emberek jelentek meg a repülőtér körül. Volt pár olyan álmodozó, akinek eszébe jutott, hogy valamikor nagyon régen Debrecenben volt egy repülő klub. Méghozzá nem is akármilyen. Főoktatója dr. Stepper Károly Debrecen város aljegyzője, elnöke Dr. Bókay Zoltán gyermekorvos professzor volt. Növendékei sorra katonai pilóták lettek, fiatal életüket áldozva a háború vérzivataraiban.

Középen, fehér overállban dr. Stepper Károly (forrás: Becze Csaba, Az Aranysas Nyomában)

A pár álmodozó kis lakótelepi lakásokban beszélgetett át éjszakákat, hogy hogyan lehetne újraindítani a sportrepülést Debrecenben. Az álmodozók vezére volt Berta Tibi, a fiatalabbak körében „Bertuccio” (ejtsd: Bertuccsó). Tibor nehéz eset volt, de ha ő nincs, akkor újjáéledő debreceni repülés sincs. Néha már-már kibírhatatlan személyiségével mindent megpróbált kijárni. Ha egy hivatalban kidobták az ajtón, bemászott az ablakon. Meggyőződésem, hogy az újjáéledő Debreceni Repülőklub csak azért kapott egy Góbét és egy csörlőt, hogy a „Ez a Berta végre hagyjon már békén minket” kezdetű mondatokat egyre többen és egyre gyakrabban ismételgették Budapesten. Sajnos Tibor szervezőtehetségét túlértékelve egy olyan fába vágta fejszéjét, amibe beletört az a bizonyos fejsze.  Ezt a fát pedig úgy hívták: Motoros Műrepülő Világbajnokság.

De térjünk vissza a repülés megindításához. Miután az újjáéledő repülőklub megkapta a Góbét az agregrátort valamint a Hajdúszoboszlóról leselejtezett régi kötelet, már megvoltak a repülés minimális tárgyi feltételei. Egy repülőklubban azonban emberekre is szükség van, ezért megjelent egy cikk a Napló nevű rendkívül magas színvonalú helyi lapban, hogy mi folyik itt és kik és mit akarnak művelni a Debreceni Repülőtéren, de nyugodjon meg a lakosság, mert a Góbé csendesebb, mint a MÍG-27-es és a hangrobbanások csak akkor következnek be, ha a pilóták babot vagy lencsét ebédeltek. Lehet, hogy eltúloztam, de ennek az „értelmes” cikknek volt egy nagyon fontos utolsó sora, ami pedig azt tartalmazta, hogy várják a fiatal érdeklődőket, mert vitorlázórepülő tanfolyam indul.
1991 novemberében egy hideg estén zsúfolásig megtelt a Posta oktatási bázisának tanterme. Összesen 38 fiatal özönlött be egy emeleti tanterembe, nagy meglepetést okozva maguknak a repülőklubot újra életre keltők számára is. Tisztességes középosztálybeli debreceni családok gyermekei voltak mind, olyanok, akik éveken keresztül ragasztgatták a csehszlovák KP repülőmodelleket, olyanok, akiknek a szobájukban egy tenyérnyi szabad falfelület sem látszott már a repülős poszterek tengerétől. Olyanok, akik az iskolákban repülőgépekkel rajzolták tele a tankönyveket, olyanok, akik rögtön felkapták a fejüket, ha repülőgép hangját hallották, olyanok, akik nem féltek álmodozni.
A klub vezetői akarva, vagy akaratlanul is, de rájöttek arra, hogy lehetőségük van egy teljes generáció kinevelésére, és egy nagyjából egységes korú, képzettségű tagokból álló szakosztály létrehozására. Ennek szellemében nagyon komolyan vették az elméleti felkészítést. Szerencsére egy olyan embert fújt Szegedről Debrecenbe a szél, aki nagyon magas szinten művelte a vitorlázórepülést. Ő volt Horváth Józsi, aki nem is értem, hogy mit keresett a Postán, hiszen született pedagógus, amolyan egyetemi tanár alkat. Sajnos családi problémák miatt, Józsi nem tudott hosszú éveken keresztül támasza lenni a felnövekvő nemzedékeknek, pedig a hatalmas tudására pont az első távok, az első versenyek alatt lett volna nagy szükség.

Az új korosztályt kinevelő oktatók között, azonban volt egy igazán tekintélyt parancsoló ember is. Nem csak testméretében volt tekintélyt parancsoló, hanem emberségben, a repüléshez való hozzáállásában is. Dudás Lacinál a vitorlázórepülés családi hagyomány volt, hiszen már az édesapja is vitorlázó oktatóként tevékenykedett a hőskorszakban. Laci nem volt pedagógus alkat mégis úgy értett ennek a sereg kamasz gyereknek a nyelvén, mint senki más. Fanyar humorával egyszerre tudott valakit megnevettetni, és a sírás szélére sodorni. Szerintem ő látta át a legjobban, hogy milyen felelősséget jelent kiképezni egyszerre 20-25 suhancot. Ennek érdekében néha, ha indokolt volt, tudott nagyon szigorú is lenni. Emlékszem egy olyan esetre, amikor a pályát egyengettünk és földet hordtunk a repülőtéren. Mivel nem volt teherautónk, ezért a traktor mögé kötöttük a működésképtelen Barkaszunkat, annak a tetején meg engem, aki épen azt mutatta meg a többieknek, hogy hogyan kell a szárazföldön menet közben egy teherautó tetején egy nem létező szörfdeszkával szörfözni, dacolva a menetszéllel. Laci ezt meglátva olyan vörös lett, mint a kivonuló szovjet csapatok hadilobogója. Nem tudom, hogy pofont kaptam-e (én saját magamnak adtam volna) de amit akkor kaptam, azt egy életre megjegyeztem. Húsz év múlva volt csak merszem elővenni ezt a történetet. Laci nagyokat nevetett, amikor elmeséltem a sztorit, majd egy kicsit elkomolyodva ezt mondta: „El tudod képzelni, ha akkor valami bajod történik, milyen érzés lett volna az édesanyád szemébe nézni?”
Az ember 14 évesen ilyen mondatokat nem tud megérteni. Felnőtt férfiként viszont pontosan tisztába van ezeknek a szavaknak a súlyával.
Volt még más valaki is, aki tisztában volt vele, hogy milyen felelősséget jelent foglalkozni ezzel a rakás, tejfölös szájú, világmegváltó kamasszal. Szabó Gyula anno egy nagy állami építőipari vállalat könyvelőjeként dolgozott. A munkájához szükséges precizitást és pontosságot a repülésben is érvényesítette. Gyulabá nem tartozott a teljesítményrepülő alkatú pilóták közé, de az oktatói munkában elképesztő munkabírással rendelkezett. Volt olyan nap, amikor 70-80 iskolakört is lecsavart, és úgy szállt ki a gépből mintha még csak most kezdené a napot. Mindig visszatérő vesszőparipája volt a BIZTONSÁG. Ha aznap ugyanazzal a géppel századjára szállt fel, akkor is végigmondta hangosan: „Kabintető zárva, féklap zárva biztosítva….” Szinte már-már emberfeletti küldetéstudattal verte a fiatalokba a biztonságos repülésre való törekvés fontosságát. Olyan ember volt, aki képes volt a saját hibáit is kritikusan szemlélni (erről még lesz szó) és ezt a hozzáállást elvárta mástól is. Egyszer arról beszélgettünk, hogy milyen érzés elengedni az első versenyre azokat, akiket ő tanított meg repülni. Azt mondta, hogy egy repülőoktató akkor lehet büszke magára, ha a növendékei többre viszik, mint ő maga, mert ez azt jelenti, hogy olyan alapokat tudott adni nekik, amire egy egész repülőéletet fel lehet építeni…
Gyula bácsi egy dolgot szeretett a repülésnél is jobban: a NŐKET. Teljesen mindegy volt, hogy az adott nő milyen, ő azt az elvet vallotta, hogy minden nő megérdemli a maximális figyelmet és törődést. Talán a XII. századi templomos lovagok álltak a kérdéshez hozzá utoljára ilyen idealizmussal, mégis fiatal gyerekként döbbenetes volt nézni, hogy Gyulabá hogyan képes körbeudvarolni, nálánál három fejjel magasabb, telefonfülke nagyságú nőket, olyanokat, akiket még az oroszlán is csak sírva enne meg. Ahogy teltek az évek Gyulabá arcán úgy sokasodtak a ráncok. Imádott a fiatalok között lenni, akik a „Yoda Mester”-nek hívták. Idős koráig repült ifjú padavanjai körében, és amikor néha elkaptam egy-egy pillantását, látszott rajta, hogy mennyire büszke „fogadott fiaira”. Egy nap aztán azt mondta, miután leszállt: „Fáradtnak érzem magam”…….  és Gyula bácsi nemsokára meghalt.

Még mielőtt bővebben leírom, hogy a „Fiúk a Betonrengetegből” milyen korosztály is volt, had idézzek fel egy elrettentő történetet a közelmúltból…
2007 nyarán járunk. Nagy nehezen végre kijutottam a reptérre. Kevés időm van mostanában, még nem is hallottunk a gazdasági válságról, a cég ahol dolgozom, egyik bevásárlóközpontot építi a másik után, engem pedig tökéletesen kizsákmányol a modern kori rabszolgatartás minden eszközével. Szar idő van, amolyan „bárikus mocsár” ezért kínomban szívom egyik cigit a másik után, mivel még elkapaszkodni sem lehet. Toporgok a gép mellett és egyszer csak lefékez mellettem egy indokolatlanul nagy, fehér városi terepjáró. Kiugrik belőle egy kis fiatal gyerek, olyan 20 éves forma lehet.
- Itt lehet jelentkezni repülést tanulni? (nem köszön)
- Jó napot kívánok! Engem Libaszar Gézának hívnak. És Igen itt lehet.
Néz rám a kis szerencsétlen a nőiesen cica fazonúra kiszedett szemöldökével, az arany flitteres Gucci pólójában, és nem érti, miért beszélek így. Igazából sajnálom. Egy agymosott korosztály futószalagon előállított metroszexuális tömegtermékei közé tartozik ő is, bár kétségtelen, hogy nálam sokkal jobban tudja, hogy az RTL-es Való Világban ki-kicsoda.  Éjszakákon át válogatta a csapágygolyót a gyárban, hogy 20 évesen 20 milliós autóval járjon, és azért néz ki így, mert még nem döntötte el hová vonzódik, tehát jelenlegi állapotában férfinak is szar, meg nőnek is szar. De nem osztom, látom, hogy van baja elég, ezért inkább megpróbálok vele beszélgetni áttörve a csöndet…
- Szeretnél jelentkezni?
- Igen szeretnék. Mennyibe kerül ez a dolog?
- Nos, ezt a „dolgot” úgy hívják, hogy vitorlázórepülés. És egy tanfolyam „B” vizsgáig 150 ezerbe kerül. (ezután, elmagyarázom neki, hogy ez mit jelent)
- Számlát tudtok róla adni?
- Mert minek neked számla?
- Apa le tudja írni oktatási szolgáltatásként
Nagyon nehezen türtőztetem magam, és nehezen tudom megállni, hogy ne osszam ki ezt a kis taknyot. Inkább megpróbálkozok az elrettentéssel, az mindig beválik, ha valaki gyökér.
- Tudod ez egy repülőklub, itt dolgozni kell először, aztán meg bizonyítani, de sokat ám, de ha sokat szeretnél repülni nettó értéken, akkor menj a Wizzair-hez és kérj a jegyről Áfás számlát. Mi sportegyesület vagyunk, amolyan nagycsaládféle, és nem pedig gazdasági társaság stb. stb.
Az elrettentés sikeres. A kis fiatal srác nem bírja hallgatni az olyan szavakat, hogy „közösség, felelősség, munka” zavartan beül az aputól kapott városi terepjárójába és elmegy. Olyan ő is, mint az autója. Terepjárónak is szar, meg személyautónak is szar. Én meg szomorúan gyújtok rá egy újabb cigire, mert sajnos egyre több ilyen akaratgyenge, agymosott szerencsétlent látok, és az üdítő kivételek száma egyre kevesebb.
Egy kihalásra ítélt emberi faj utolsó példányai közé tartozom. Heteroszexuális felnőtt férfi vagyok önálló akarattal. Nagyköbcentis benzines autóval járok, van családom, rengeteg barátom, kutyám, rendszeresen fogyasztok égetett szeszesitalokat, családtagjaimmal rituális módon állatokat gyilkolunk le, hogy aztán azokat ledarálva a saját beleikbe töltsük őket vissza. Szeretem a farok kerekes repülőgépeket, az erős tavaszi termikeket, a felhők illatát, Erős Pistát és a mákos gubát, valamint a sárga villamost, de nem a Tátrát, hanem a Ganz-t.  És mindennél jobban szeretek repülni!

De térjünk vissza a múltba. 1992 még furcsa év volt. Kapitalizmus és egy kicsit még szocializmus. Az állam, ha mérsékelten is, de támogatta még a sportrepülést.  Az is nagy segítség volt, hogy például nem kellett fizetni a reporvosi vizsgálatokért. Fiatal kis csapatunk megszállta a debreceni SZTK-t és egy idős nővér kalauzolásával körbejárva, ott helyben megcsinálták a reporvosit. Nem volt sem forgó szék, sem Kirov-hinta. Nem az űrbe akartak kilőni minket csak vitorlázni szerettünk volna és méghozzá Debrecenben.
Mivel a Debreceni repülőklubot a semmiből kellet létrehozni, rengeteget dolgoztunk. Kis csapatunk minden tagja reggel a 4-es busz megállójában toporgott, hiszen akkoriban nem volt mindenkinek autója, és egyébként is teljesen természetes volt, hogy valaki buszozik. Miután a buszról lekászálódtunk, a kapuszolgálatnál kellett a belépési engedélyeket bemutatni. Innentől kezdve rajtunk kívül általában senki emberfiával nem találkoztunk egész nap. Elkezdtünk bandukolni a kiürített épületek között az 1-es hangárhoz, ami a Mikepércsi úthoz a legközelebb helyezkedett el. Ha erről az időszakról beszélgetek olyanokkal, akik abban az időben, Debrecenben repültek, akkor ezeket az élményeket közösen mindig a „szürreális” szóval jellemezzük. És valóban az volt. Voltak olyan épületek, amelyek már rendesen ki voltak fosztva, de voltak olyan zugai a reptérnek, amelyek úgy néztek ki mintha bármelyik percben visszatérhettek volna egykori használói. Van valami film, aminek a címe nem jut az eszembe, csak arra emlékszem, hogy eltűnik az emberiség hátrahagyva érintetlenül mindent.  Na, ez is pont olyan volt. Teljesen szürreális, és kicsit bizarr.  És hogy miért? Talán azért mert egy sereg gyerek birtokolt olyan több milliárdot érő területet, ahová, ha valaki három évvel korábban lépett volna illetéktelenül, bizony golyók fütyültek volna el a füle mellett. Ezt a sajátos miliőt erősítette a mindenhol jelenlévő cirill feliratok tömege, a szocreál absztrakt művészeti alkotásai, valamint Lenin elvtárs falra festett portréiról sugárzó vigyázó tekintete is.

Azt mondják a reggeli torna egészséges. Nos, mi is reggeli tornával kezdtük a napot. A torna neve: „Bombabiztos betonfedezék ajtajának kinyitása csörlő segítségével”. Igazán nem állt szándékunkban csörlővel mozgatni az ajtót, de mint annyi minden a Debreceni Repülőtéren az ajtókban lévő villanymotorok is kiprivatizálódtak. Ez az ajtócsörlőzés bizony kemény meló volt, mégis reggel viszonylag gyorsan ment a dolog. Sokkal nehezebb volt a hangár bezárása estefelé. Ennek az volt az oka, hogy az ajtók alatt lévő sínek kifelé lejtenek, hogy egy esetleges riadó esetén a rögzítő fék kioldásával végre lehessen hajtani egy vésznyitást.  Ebben az időszakban a legalapvetőbb dolgok is komoly nehézséget jelentettek. Nem volt víz, áram, WC, alapvető dolgok hiányoztak. Csak egy valamink volt: lelkesedés és határtalan szeretet a repülés iránt. Bizony gyakran megtörtént, hogy amikor egy téli reggelen kitekertük a vasbeton hangárajtót és elkezdtünk bent dolgozni, pár óra múlva belefagyott a víz a vödrökbe annyira hideg volt.
Pár hét múlva elkezdett kiengedni a fagy, és az első repülési napon csillogó szemű fiatalok álltak a hangár előtti sorakozónál. Izgatottan várták, hogy elkezdődjön az a kaland, amit repülésnek hívunk. Voltak olyanok, akinek később a repülés a hivatásukká vált, és voltak olyanok, akik sportemberek lettek, rekordokat ostromoltak, bajnokságokat nyertek. És voltak olyanok is köztünk, akiknek fiatal életük itt ért véget nemsokára.
Kedves Olvasók!
A debreceni vitorlázórepülés újkori történetét bemutató kis írásom első része véget ért. Az vezérelt, hogy filléres emlékeimet megosszam azokkal, akik akkortájt a Debreceni Repülőtéren repültek, álmodoztak, valamint azokkal a kedves ismeretlenekkel, akiket a téma érdekel.
A következő írásomban arról olvashattok, hogy ez a kis társaság milyen sikereken és tragédiákon ment keresztül a 90-es években. Az írásomban szereplő fiatalok ebben az időszakban léptek arra az útra, amelynek a végén az Magyar Vitorlázórepülő Kupa csapatbajnoki címe áll. De ez már egy másik történet….